1940-ben született, Torinóban él.
Irodalom: Maddalena Disch: Giulio Paolini. Catalogo ragionato 1960-1999. 2 kötet, Milánó, 2008.
Trompe l’ œil, 1977
Litográfia, 24,8×34,8 cm. Ed. 100, itt A.P.
Trionfo della rappresentazione, 1984
Litográfia és kollázs, 91,5×72 cm. Ed. XV, itt VI/XV.
Eclat, 1986
Litográfia, 70×50 cm. Ed. 100, itt A.P.
Dal „Trionfo della rappresentazione” (cerimoniale: l’artista è assente), 1986
Litográfia, ceruza, papír, kollázs, 3 lap, egyenként 70×50 cm. Ed. 90+XV, itt VII/XV.
Valamennyi m? a m?vész tulajdona, fotók: Michael Wagener
Giulio Paolini installációi és grafikái a látás szabályaival foglalkoznak, illetve azzal a kérdéssel, hogy mindezen szabályok hogyan határozzák meg a m?vészeti produkciót és a befogadást. Paolini a szubjektív pillantást a szerz? és a néz? helyzetének függvényében tematizálja: tapasztalatukból és elvárásaikból, valamint az emlékezetük révén kialakult megkülönböztet? képességükb?l kiindulva. A reneszánsz óta a nyugati m?vészet érzékelés-fogalmát a centrális perspektíva sematizmusa határozza meg. Látásunk azóta szinte rászokott, hogy a képben a valós világunkat kiegészít? képvilágra nyíló ablakot lásson. Paolini megmutatja, hogyan befolyásolja ez a konvenció máig a m?vészet befogadását.
A Reprezentáció diadala cím? sorozat m?vei ebb?l a szempontból programadók. Akár egy aukciósházban, szolgák prezentálják a m?vészetet. A szolgák, személytelen képvisel?ként, a távollév? m?vész munkájának részeit mutatják. Az 1984-es grafika esetében ketten közülük egy négyszögletes képmez? talajának vonalán állnak, kezükben egy centrális perspektíva nyomán szervezett térdobozt tartanak, amelyben két, kisebb méretben ábrázolt szolga támasztja egy naplemente fotótöredékét. A tájfelvétel további kivágásai a kép fölött elszórva láthatók, úgy, hogy nem követik a perspektivikus rendet. Egy közelebbr?l nem meghatározott szobor gipsztöredékeinek további rétege már belekerült a fotótöredékekbe, és világossá teszi, hogy a hagyományos m?vészeti koncepciók lerombolódtak. Az 1986-os képsorozatban a szolgák olyan, kisebb térdobozokat tartanak, amelyekbe kollázsok illeszkednek, és amelyeket ezen felül a harmadik képen üres, fehér rajzlapok borítanak. Három további, különböz? méret? és ezáltal perspektivikus rövidülésben megjelen? lap egy központ körül forog, amelyet egy diavetít? tölt be. Bár a bel?le vetített képek közül egyet sem látunk, de a szerkezet fókuszba állítása világossá teszi, hogy a m?vész helyett a semleges „képvet?” követeli magának a centrum szerepét. A grafikák alapsíkján koordinátákként kerültek fel a képátlók, a harmadik lapra pedig a függ?legesek és a vízszintesek. Ezzel a perspektivikus sematizmus „centrumpontra” kifutó mélységvonalai, valamint a horizontvonal és a függ?legesek világra vonatkoztatottságunk mércéjeként jelennek meg. Ezzel a néhány vonallal a szolgák helyét is meghatározza a képi formátumban, anélkül, hogy újabb képi részletekre lenne szükség. Ily módon „kétdimenziós képiség” és „háromdimenziós ténylegesség” válnak egymás konkurenciájává.
Immacolata Concezione (senza titolo / senza autore), 2008
Litográfia, 49×61 cm. Ed. 100 + XXX, itt 79/100.
A 2008-ban készült Szepl?telen fogantatás (cím nélkül / szerz? nélkül)cím? m?ben Paolini Ernst Machra (1838-1916) és Maurice Merleau-Pontyra (1908-1961) hivatkozik. Elgondolásaik és kutatásaik szerint, ha a világra tekintünk, testünket mindig a világgal együtt látjuk, ezáltal mindig önmagunkat helyezzük a középpontba. Ha például csak egy szemmel nézzük környezetünket, akkor a szem íve, az orr és az arccsont által alkotott kereten át nézünk. Paolini a tekintetünket ezen a kereten át éppen középre, a Mach bizonyítási eljárását kísér?, egy szemmel nézett látómez? rajzára irányítja, úgy, mintha azt a rajzoló, megfigyelését rögzítve épp most fejezte volna be. Mindehhez a nagy látómez?be csak kisméret?, különböz? szintekre helyezett rajzlapokat illeszt, amelyek a keretezett tekinteten túl átnyúlnak a grafika síkjára. Ezt a grafikát pedig két, fotografikusan megjelenített kéz tartja, mintegy beleágyazva a sötét keretez? mez?be. Litográfiáján Paolini a fotó, a rajz és a kollázs rendszereit kombinálja. Mindemellett a szubjektív, egyszem? pillantást kiegészíti egy négyzet sematikus rajzával ellátott rajzlapokkal, amelyek, ha a valós térben próbálnánk megtalálni a helyüket, különböz? szinteken helyezkednének el. Végül pedig ott van az a rajzlap, amelyen mindez megjelenik, és amely most demonstratív módon „benyúlik” a kép m?vész által meghatározott formátumába. Ezekb?l a korlátozásokból nyilvánvalóvá válik, hogy a képek mindig konstrukciók, hogy a képsíkon megjelen? rend nem szükségszer?en homogén, és nem tartható konvencióknak d?lünk be, ha azt gondoljuk, hogy a kép „belsejébe” vetett pillantást szükségszer?en a valósággal paralell módon szervez?dik. A képek saját valóságukat határozzák meg.
